Helyzetjelentés

Az a helyzet, hogy szinte semmi esély nincs a dokumentumaim visszaszerzésére. A vinyónk totálkáros, egy ismerős lassan egy hete ül rajta és próbálja előcsalogatni belőle a dolgokat, de egyelőre semmi.
Mindenesetre én haladok a HÖ-vel, karkaterlapok még picit hiányosak, de cselekményvázlat kész, szóval ha most már nem jön közbe semmi, akkor a karácsonyi szünetben remélhetőleg nekiállhatok a tényleges írásnak.
Kaptunk kölcsön egy laptopot, amin ugyan linux van, és néhány billentyű, mint például a magyarban oly sokszor előforduló "e" betű nem működik rajta, de éljen a ctrl+c és ctrl+v, aminek segítségével azért begépelgettem a már meglévő jegyzeteimet. Aztán közben került billentyűzet is, szóval szabadidőmben igyekszem behozni a lemaradást, kutatok a memóriámban, hogy visszajöjjön minden, bár bevallom, ma reggel, amikor elkészültem a cselekményvázlat új verziójával, kicsit meglepődtem, mennyire kevesen maradtunk a végére :) Eredetileg biztosan nem terveztem ennyi szereplőt hidegre tenni. Persze ez még nem szentírás, de az biztos, hogy az én kezeim közt jóformán senki sincs biztonságban :P
És amit most nagyon megfogadtam, hogy mindig készítek biztonsági másolatot, valahányszor bezárok egy dokumentumot.

Vissza a papírhoz

Sajnos határozatlan időre szüneteltetnem kell a Háborús övezet átírását, mivel tönkrement a laptopunk.
Minden írásom, jegyzetem azon tároltam, így a hópihés vázlataimnak is annyi. Természetesen megpróbáljuk az adatokat lementeni a vinyóról, mert az írásaimnál is sokkal értékesebb képek, videók is vannak rajta a gyermekeimről.
Egyelőre azonban úgy állok, hogy gyakorlatilag az elmúlt hónap munkájának annyi, és akkor nem számoltam bele az előző verzióhoz íródott anyagokat. Természetesen ez nem állíthat meg, már berendezkedtem a gép nélküli írásra, csak egyrészt kezdhetem elölről, másrészt pedig ha el is érkezem a tényleges írás szakaszához, publikálni nem fogom tudni - már ebbe a blogbejegyzésbe is beleizzadtam, mobilról hosszabb szöveget bepötyögni nem leányálom.
Azért igyekszem néha életjelet adni magamról, illetve a HÖ alakulásáról. Addig is drukkoljatok, hogy legalább a hópihés fájljaimat sikerüljön megmenteni!

Hópihe, avagy végre rázzuk gatyába katonáékat!

Jó ez a hópihe módszer. De tényleg. Különösen egy olyan borzasztóan szétszórt, feledékeny és hanyag embernek, mint amilyen én vagyok.
Végigolvasva a lépéseket, természetesen teljesen logikusak, és a legtöbbjét bizony végig is gondoltam, valahol ott voltak a fejemben, de addig ritkán jutottak el, hogy le is írjam őket, vagy ha így is volt, eléggé szétszórtan, rendezetlenül. Több oldalnyi jegyzetem volt eddig is a Háborús övezethez, de ember legyen a talpán, aki abból bármi értelmeset ki tud hámozni. Lassan már nekem sem ment.
Hihetetlen, mennyi mindent megtudtam a saját történetemről, és az általam kitalált szereplőkről, mióta nekiálltam végigcsinálni. Pedig még csak a harmadik lépésnél tartok.
Szóval, azt hiszem, ez most egy járható út lesz, végre úgy érzem, a kezemben tudom tartani a történetet, és nincs az a tévképzetem, hogy homokként folyik ki az ujjaim közül.

Viszont felmerültek olyan gondok, kérdések, amiket el kell simítanom, mielőtt újra belekezdek az írásba. Remélhetőleg ahogy haladok a történet újbóli kidolgozásával, ezek megoldódnak, de addig sem árt, ha szem előtt tartom őket.

Az első, és legfontosabb a világ kérdése. Szépen épül, városok, országok teremnek apránként, és lassan a politikai viszonyuk is tisztázódik, valamint a háború kiváltó oka, és menete is a helyére kerül. Kicsit még bizonytalan, a cselekmény tisztázásával derül ki, hogy stimmel-e, illetve sikerül-e egybesimítanom az egészet.

A második: a nézőpont kérdése.
Ezzel már foglalkoztam korábban, mit ad Isten, erről szólt az első blogbejegyzésem anno. Mutatja, hogy már akkor sem voltam teljesen biztos a dolgomban. De majdnem.
Szóval elég határozott voltam, ami az E/1-et illeti, mert annyira nagyon Liz és Darren kapcsolatára koncentráltam, hogy tulajdonképpen elfelejtkeztem az összes többi szereplőről. Kreáltam nekik hátteret, saját kis történetet, némi személyiséget, aztán magukra hagytam őket.
Csakhogy most, a hópihével rá kellett jönnöm, hogy micsoda potenciál van a többiekben is. Kérdés, hogy ezt ki tudom-e aknázni, ha csak Liz szemszögét használom? Fogja-e ő érteni, mi folyik Audrey zavarodott fejében, vagy hogy Csontos mit tervez, és Audrey mit visz véghez? Fogja-e tudni, Spencer miért terelgeti őt arra, amerre, és miért ragaszkodik annyira az igazához? Fogja-e érezni, micsoda feszültség van Maggie és Lucas közt? Megérti-e Tamara miért ezt az utat választotta?
És ami a legfontosabb: az ő szemén keresztül az olvasó vajon megérti majd?

Gyanítom, hogy ezek majd szépen letisztulnak, mire végzek a módszerrel, legalábbis bízom benne. Most már biztosra akarok menni, és nem akarom, hogy megint kártyavárként dőljön össze amit hónapokig építgetek.
Drukkoljatok!

A Hópihe-módszerről bővebben itt olvashattok.

És lőn világosság!

Azt hiszem, elkövettem azt a hibát, hogy teljesen szabadjára engedtem a képzeletem. Hihetetlen gyorsasággal épült fel a világ, az országok viszonya, helyzete, a háború kiváltó oka, menete, lezárása... szinte hallom, ahogy a hiányzó elemek a helyükre kattannak.
Már csak le kell írnom :)

Elképesztő érzés az ilyen viharos agymenés, bevallom, régen volt részem benne.

Nem titok, hogy én is, mint sok más társam, fanfictionök írásával kezdtem a "pályafutásom". Biztonságot nyújtott a már felépített világ, a készen kapott karakterek. Amikor saját történetekbe kezdtem, akkor is többnyire maradtam a valóság talaján, mert megnyugtatott, hogy ha valami homályos, vagy ismeretlen, akkor irány a net, és hát ugye, Google a barátod, Wiki a barátnőd. Könnyebb volt a valóságra építeni a történetet, mint kitalálni egy teljesen új világot.
Nem volt ez másképp a Háborús övezet esetében sem. Annyira ismeretlen terület volt számomra, hogy magától értetődő volt, hogy a valóságba helyezem. Rengeteget olvastam, kutattam, sok ember véleményét kikértem fegyverekről, politikai helyzetről, katonai hadviselésről, mégsem állt össze a kép. Régóta kacérkodtam egy saját világgal, de nehezen engedtem el az ismertet az ismeretlenért. Nem bíztam magamban annyira, hogy elhiggyem, képes vagyok megalkotni működőképesre.

Most viszont eljutottam oda, ahol a mankóból korlát lett.

Nem vagyok biztos benne, hogy ez az új világ jó lesz.
De a régi biztos, hogy rossz.
Most lelkes vagyok, tele ötletekkel, kitárult egy ajtó, és alig várom, hogy beléphessek rajta! :)

Dilemma, avagy hogyan tovább?

Azt hiszem, mélypontra jutottam a HÖ-vel kapcsolatban, immár sokadszorra.

Megint az arcomba vágódott minden hibája, és egyre kevésbé tudok legyinteni rájuk.
Pont ezért döntöttem úgy, hogy muszáj átgondolnom az egészet, az alapoktól kezdve - ismét. Bevallom, még az is megfordult a fejemben, hogy szépen eldugom egy képzeletbeli fiók legmélyére, ha már ennyi sebből vérzik, és otthagyom - talán örökre. Évek óta kínlódom vele, és egyszerűen elkeserítő, mennyire kevésre jutottam eddig. Így pedig talán nem is éri meg.
De nem, azt nem bírnám megtenni, ezt a történetet nagyon meg akarom írni, még akkor is, ha évekbe telik. Úgyhogy jelenleg ott tartok, hogy tervezgetem a változásokat, a hogyanokat és miérteket. Tesztelek, vázlatolok, keresem az utakat. Szemezek a Hópihe-metódussal. Elképzelem, milyen lenne egy saját világba helyezve a sztori. Sőt, az egyik szereplőm sorsa máris eldőlt: Greg ezentúl Tamaraként folytatja pályafutását.
A legnehezebb döntés az, hogy maradjon-e a jelenlegi világ, vagy alkossak sajátot. Vékony jégen járok a valós világ + 20 évvel, ahol akaratlanul is képbe jön a politika. Nem áll szándékomban társadalomkritikát írni, és bár a jövőbeli kütyük kitalálása érdekes kihívás, egyáltalán nem játszanak szerepet a történet alakulásában, sőt, csak megnehezítik a dolgomat.
Billen a mérleg a saját világ felé, persze ez is sok kutatómunkával járna, mégis, már a gondolatra is biztosabb talajt érzek a lábam alatt. Kétségeim persze vannak, edzem az idegeim arra, hogy majd megkapom, hogy tucatdisztópiát írok, de egyelőre még nem döntöttem el, zavar-e a dolog.

Kicsit elszomorít, hogy megint ott vagyok, ahol másfél éve, de most sokkal elszántabbnak és összeszedettebbnek érzem magam.

Szóval: átírásra fel!

Liz letesztelve

És megszületett.
Hát, bevallom, alaposan meg kellett rágnom, kérdés, hogy ez Liz hibája, vagy az enyém, lévén életem első karaktertesztjén vagyok túl.
Majd a következőnél meglátjuk :)
Ezt a tesztet Nocytól kaptam, a Kezdő írók kézikönyvéből másolta ki nekem. Nem túl hosszú, nem túl alapos, vagy részletes, mégis megizzadtam ezzel is. Ugyanakkor tanulságos is volt, amikor a zsigerből adott válaszokat alaposabban átgondolva előjöttek a mélyebben rejtező dolgok.
Az biztos, hogy Liz és én most már kicsit jobban ismerjük egymást, és nem tartom kizártnak, hogy idővel a 100kérdésesnek is neki merem majd ugrasztani újra :)

És akkor lássuk a medvét!

Mert tesztelni jó!

Úgy döntöttem, hogy míg várok a bétámra és az ihletre, kihasználom az időt, és végre nekiállok azoknak a sokat emlegetett karakterteszteknek.
A 100kérdésesbe rögtön bele is tört a bicskám, mert Liz az istennek nem akarta megválaszolni a kérdések legalább felét. Nem a teszttel van a baj, nyilván. Más szerzőknek bejött, és más szereplőknek is. Shiri már készül rá lelkileg, Darren sosem riad vissza egy interjútól, katonáék állnak elébe a vallatásnak, Spencer meg alig várja, hogy nekiugorjunk, régi beidegződés ha tesztet lát, csak még nem tudja, hogy erre nem kap se pontot, se osztályzatot :)
De Liz, szokásához híven elzárkózott a legtöbb választól, és már kezdtem aggódni, hogy baj van vele. Gyorsan kerestem hát másféle tesztet, és hála Nocynak, meg is találtam a megfelelőt ;)
Szóval, néhány átgondolósabb, kifejtősebb kérdés megválaszolása után hozom az első, és remélhetőleg nem utolsó tesztemet, valamikor a holnapi nap folyamán :)

Egy kis visszatekintés

Néhány napja az egyik ismerősöm érdekes kis statisztikát, összefoglalót posztolt facebookon a regényéről, pontosabban immár trilógiának készülő írásáról, úgyhogy én is kedvet kaptam ahhoz, hogy visszanézzem, mit, mikor, mennyit.
Aztán nagyon gyorsan el is kedvetlenedtem, mert szembesültem azzal, hogy a Háborús övezet immár lassan két éve átírás alatt áll. 2012 november 20-án küldtem át az első fejezetet HilarioNnak, azóta tíz fejezet került újra publikálásra, további öt várja a cincálást. Ez körülbelül negyvenezer szó.
2012. április 14-én indult útjára a történet, ez alatt a két és fél év alatt saccra hetvenezer szót írtam meg belőle. Ez havi lebontásban durván 2300 szót jelent.
Piszok kevés.
Ha előre meg kéne becsülnöm, a teljes sztori legalább 200ezer szó lesz, levezető kisregénnyel együtt. Nagyon össze kéne kapnom magam, mert ebben a tempóban körülbelül öt év múlva készülök el vele, azt meg nem kéne.
Úgyhogy azt hiszem, végső elhatározásra jutottam a Nanóval kapcsolatban, idén is belefogok, és legalább 30ezer szót szeretnék most is írni. Elég sok jelenet megvan már az elkövetkező fejezetekből, és szeretném, ha a 30ezer szó nagy része az ezeket összekötő hidacskákat tenné ki :)
Persze nem csak a mennyiség a lényeg. Szeretnék még idén eljutni a történetben odáig, amikor hőseim megérkeznek a támaszpontra, ha lehet, még tovább. Van egy bizonyos jelenet, amit már nagyon szeretnék az olvasók elé tárni, ami elindította bennem az egész történetet. Szeretném, ha még idén olvasható lenne, úgyhogy ezt kérem magamtól karácsonyra :)

És a végeredmény: NYERTEM!

Igen, lassan eltelt mennyi is? Három hét? De még mindig hihetetlen. Ezért is váratott magára a bejegyzés :)

Én nyertem meg a III. Imagine Író Kupát!

Azzal a történettel, amit két délután írtam meg (leszámítva az előtervezést), és én magam harmatgyengének ítéltem. Meglepetésként ért a dolog, mert a zsűri valóban hegyes vasvillákkal esett neki a történeteknek, és úgy gondoltam, engem szanaszéjjel fognak cincálni. Utolsónak kerültem fel, a vesztesek nyugalmával, de persze izgulósan vártam a véleményeket.
Aztán jött a pont-özön. Dicséretek jobbról-balról. Zsűritől, versenytársaktól, barátoktól. Lassan egyértelművé vált, hogy dobogós leszek, de én még mindig vártam a feketelevest, a két legkeményebben kritizáló zsűritag véleményét.
Fél órán keresztül osztottam, szoroztam, összeadtam, a többiek már gratuláltak, feketén-fehéren előttem volt a pontszámok listája, az oldal adminjai által kitöltve, de én még mindig nem akartam hinni a szememnek :D

Azt hiszem, a Kupa kellett nekem ahhoz, hogy higgyek magamban, ha csak egy kicsit is. Új löketet adott nekem a Háborús övezethez is (meg persze a kedves olvasóim is <3), ami ennek köszönhetően lassan az átírási fázis végéhez közeledik, és belevághatok a folytatásba.
És ami talán a legnagyobb lépés nekem, hogy a munkahelyemen is eldicsekedtem a győzelmemmel, illetve a novellámmal. Eddig csak az írótársaim és a szűk család tudott erről a szenvedélyemről, de most jutottam el oda, hogy Facebook-on is nyugodt szívvel posztolok az írásról, és bátran mutogatom az írásaimat kívülállóknak is :D

Külön öröm, hogy ezt a mérföldkövet kilenc nagyszerű ember társaságában léphettem át. Köszönöm, Kinda, Tulipan, AngelaRussel, Zoey, MEL, Gigi, Janet, Tira és Nocy!!!

És akkor a kérdéses történet, ha valaki kíváncsi rá :)

Kupa újratöltve, avagy hogyan kell hajrázni

Az úgy történt, hogy teljesen lemondtam a Kupáról.
Annyi minden szakadt a nyakamba június végén-július elején, hogy képtelen voltam érdemben haladni vele (az ötnaponta hozzáírt 40-50 szó mindennek nevezhető csak írásnak nem. Haladásnak meg végképp), úgyhogy feladtam. Akármennyire is vágytam egy (több) objektív véleményre, a sztori annyira eltávolodott tőlem, hogy ha épp akadt is volna időm írni kicsikét, kedvem nem volt hozzá (meg iszonyatosan fáradt is voltam, de ez más tészta).
Úgyhogy nyugodt szívvel vállaltam el Zoeynak, hogy bétázom az ő novelláját, mert valamennyire azért mégis csak részt akartam venni benne. Sőt, határidő lejárta előtt két nappal Tira is rám írt, hogy nem olvasnám-e el az ő sztoriját, feltéve, ha kész lesz vele, ugyanis támadt egy ötlete. Péntek délután. De szombaton dolgozik. És vasárnap éjfél a határidő.
Persze, elvállaltam, miért is ne, meg segített ő már nekem nagyon sokat (TAI-omat is véghajrában bétázta), de ugyanakkor nagyon felpiszkált :) Igen, sokkal jobban ír, mint én, de hát akkor is, ha ő képes másfél nap alatt a semmiből megírni egy novellát, akkor én a két oldal jegyzetemmel és kész történetvázlatommal, nehogymá' lemaradjak...
Úgyhogy a hétvégém abból állt, hogy délelőtt gyerekek/házimunka, délután meg írás ezerrel. Sosem írtam még ilyen lóhalálban, még a TAI alatt sem, csúnya dolog, de ott kaptam haladékot, siettem persze, de az kutyafüle volt ehhez a mostani etaphoz. Enni is elfelejtettem, meg mozogni, úgyhogy szombat este korgó gyomorral, fájó háttal és hassal álltam fel a géptől. Vasárnap már okosabb voltam, gyakrabban felálltam, és még ezzel együtt is kész lettem időre! Szökszessz :D
A végeredmény minőségéért nem kezeskedem, hisz összességében pár óra alatt csaptam össze, de úgy gondolom, hogy egyebeken kívül a tipikus hibáimat ebben is elkövettem, szóval biztos hasznos lesz minden vélemény, amit kapok majd.
Tirának meg örök hálám, egyrészt mert éppen rám gondolt, éppen jókor, másrészt meg mert átnézte a novellát beadás előtt. Ez utóbbiért hálás vagyok Zoeynak is, nekik köszönhetem, hogy a legnagyobb bakikat, elírásokat sikerült kigyomlálni elküldés előtt :)
A történeteket elvileg jövő hét elején kezdik el feltölteni az Imagine oldalára.
Úgyhogy most várakozom, és izgulok :)

Kupa. Kupa? Kupa!!!

Igen, jelentkeztem a III. Imagine Író Kupára.
(Itt a játék leírása: http://fictions.hu/forum/viewtopic.php?f=9&t=8#p10421)
Először nagyon fel voltam dobódva, hogy meg mertem ezt lépni, és a kulcsokat nézegetve máris előhalásztam egy régebbi halovány ötletemet, amit a Kupa nélkül szerintem sosem álltam volna neki megírni. A titkos kulcs is annyira remekül beleillett, hogy teljes elbizakodottsággal álltam neki az ötletelésnek, jegyzetelésnek, világépítésnek.
Szorít a határidő, és még bétám sincs, de egyéb elfoglaltságok miatt csak a héten tudtam igazán nekiállni az írásnak. És akkor jött a pofára esés: ez nem is biztos, hogy életképes lesz.
Volt néhány homályos pont, ami a cselekményt illeti, de az ilyenekre korábban is mindig legyintettem, hogy legyen leírva az, ami biztos, és majd az a néhány momentum kialakul. Ez eddig így is volt, de most nem! Egyszerűen itt ülök a képernyő előtt, és elképzelésem sincs, mivel töltsem ki a lyukakat.
Aztán pedig a világalkotás. Annyira tuti és olyan menő a fejemben elképzelve, élő, létező, zsongó, harsány és pezsegő... De leírva? Mint egy gyenge Stephen King-utánzat, ami egy alapvetően humoros-romantikus kis szódasztori esetében elég gáz.
Alapvetően a hang megütésével van bajom, meg azzal, hogy nem tudok belehelyezkedni a történetbe.
Egyszerűen. Nem. Megy.
Úgyhogy most nagyon úgy érzem, annyi a kupás indulásomnak, és ebből nemhogy beadható novella nem lesz, de még csak minimális mértékben élvezhető történetecske sem. :(

TAI - ami lemaradt

Adós vagyok még egy blogbejegyzéssel, mert önző módon az előző csak az általam írt TAI-s ajándékkal foglalkoztam az előzőben, pedig nagyszerű kis novellát kaptam én is.
Szóval, akkor kezdjük az elején ;)
Ezek voltak a kéréseim:

1. Alaphelyzet: Főhősünk egy reggel iszonyat másnaposan ébred, noha nem is emlékszik arra, hogy előző este alkoholt vett volna magához. Az éjjeliszekrényén egy műfogsor hever, a nappalijában pedig egy kenguru ismerkedik a kanapéjával. Sőt, mi több, amikor a lakótársához indul némi felvilágosításért, ajtó helyett csak falat és virágmintás tapétát talál – a szoba, benne a lakótárssal és annak minden holmijával eltűnt, mintha sosem létezett volna. Szeretném, ha a novella végére fény derülne minden furcsaságra.

2. Főhősünk talál egy zálogcédulát, éppen a lejárat napja előtt. Szeretné megtalálni a tulajdonosát, akinek talán fontos(ak) a zálogba adott holmi(k), de erre nem sok esélyt lát. Jobb ötlete nem lévén, kiváltja a kérdéses tárgya(ka)t, ám egészen furcsa meglepetésben lesz része… Mi várja a zálogházban? Közelebb kerül-e a zálogjegy tulajdonosának megtalálásához? Vagy talán már nem is akarja annyira megtalálni? Ezekre a kérdésekre várom a választ.

3. Főhősünk a válási papírok fölött üldögélve azt kívánja, bárcsak sose vette volna el a feleségét. Sőt! Az lett volna a legjobb, ha meg sem ismeri, és akkor nincs ez az egész hercehurca. Csodák csodája, valamilyen úton-módon (az íróra bízom, hogyan) visszautazik a múltba, akkorra, amikor fiatal énje először találkozott a nővel. Sikerül neki megakadályozni a nagy találkozást? Vagy rájön, hogy volt azért pár szép évük, és inkább hagyja a dolgokat folyni a saját medrükben?

Nagyon nehezen találtam ki a kéréseket, csupa-csupa átlagos, klisés dolog jutott eszembe (a harmadik így is nagyon gagyi lett), aztán a határidő előtt nem sokkal bevillant a kengurus.
A másik kettő még váratott magára, főleg, mert azt annyira nagyon megkedveltem, és annyira nagyon akartam, hogy valaki megírja nekem. Bevallom, átfutott az agyamon, hogy Kharexnek tuti tetszene ez az ötlet, de sosem gondoltam volna, hogy lehetek olyan mákos, hogy végül valóban sikerül neki lestoppolnia :)
Ahogy azt sem gondoltam volna, hogy ha valamilyen véletlen folytán mégis neki jutna kérés-hármasom, akkor nem ezt fogja megírni közülük.
Végül valóban Kharex csapott le a kéréseimre, és nem a kengurusat, hanem a zálogosat írta meg. Jó alaposan meg is kavart vele, mert…
Na, de kezdjük újra az elején ;)
Már a novella címénél elakadtam, és rá kellett jönnöm, hogy mennyire le vagyok maradva – vagy csak öreg vagyok? Merthogy fogalmam sem volt, mi is az a „grufti”. Persze Google a barátod… szóval hamarosan tisztult a kép, és újult erővel olvastam tovább. Pár sor alatt leesett az író személye, fogalmam sincs, hogyan csináltam, mert ebben nem vagyok jó, és annyira sokat nem is olvastam még Kharextől (tudom, főbenjáró bűn). Szóval kezdtem örömködni, hogy ezek szerint bejött a számításom, aztán megint jött a zavar. Lassan elfogyasztottam egy teljes oldalt, amikor már majdnem írni akartam a Nyuszinak, hogy nem történt-e keveredés, mivel a főszereplő srác sehogyan sem akart hasonlítani a reggel kómásan ébredő pasashoz, és nem volt műfogsor, csak vérvörös festék, és kenguru helyett  egy kövér macskát kaptam. Aztán kezdett derengeni, hogy nekem voltak ám más kéréseim is, és bizonytalanul ugyan, de olvastam tovább.
Mire a novella végére értem, nem érdekelt már az eltűnt szoba(társ) esete, és a kenguru sem hiányzott. Mert kaptam helyette hobbiból halált vágyó, ugyanakkor a saját árnyékától is megijedő, nyüzüge főszereplőt, műfogsor helyett szöges fogsort, és sátánista szektát, sőt, a túlvilágról a mienkbe lépő démont is, meg bandaháborút (szektaháborút?), és végül még macskaáldozatot is.
Minden sorát élveztem, és szerintem, ha valaki látja a képem, miközben olvasom, lehet, hogy aggódni kezd a mentális állapotom miatt, mert konstans vigyorogtam, félpercenként elhagyta egy „b*meg” a számat, ez hülye/idióta/nem normális - felkiáltásokkal tarkítva, és néha még az asztalt is megcsapkodtam, csak mert miért ne :)
Szóval szeretném még egyszer megköszönni Kharexnek ezt a novellát, azt kell, hogy mondjam, nem teljesen olyat kaptam, mint amit vártam, mégis abszolút elégedett vagyok vele, és nagyon örültem neki!!!

És természetesen jöjjön a kérdéses novella:
http://fictions.hu/imagine/viewstory.php?sid=4683

TAI - és ami mögötte van

A tavalyi TAI elég zűrösre sikeredett nekem, melóhelyen húsvét előtti hajtás, magánéleti válság, és közben még készülhettem a költözésre is, tehát nagyon úgy nézett ki, nem leszek időre kész. Végül, ha jól emlékszem, percekkel a határidő lejárta előtt küldtem el a Nyuszinak a novellámat.
Nagy reményekkel álltam tehát neki az idei TAI-nak, mert minden akadályozó tényező ellenére nagyon élveztem az előzőt, és talán titkon kicsit reménykedtem, hogy a tavalyi fiaskót kiküszöbölhetem egy jól megírt, és időben leadott novellával.
Azonban ember tervez, Isten végez.
De jöjjön a kérdéses kérés:

"A főszereplő lányt gyerekként az osztálytársai borzalmas lelki terrorban tartották. Amit felnőttként – legalábbis azt hiszi – sikerült feldolgoznia. Viszont amikor az őt legjobban gyötrő fiú a szomszédjába költözik, a régi sérelmek újra felszínre törnek, és a lány fejében komolyan megfordul a bosszú gondolata.
– A műfaj itt is szabadon választott.
– A végkifejlet akármi lehet, azon kívül, hogy kibékülnek, egymásba szeretnek, és minden rózsaszín.
– Magyar környezetnek itt is örülnék."

A történet megírására öt hetem állt rendelkezésre, ebből csaknem két hetet a tervezgetésre fordítottam, egyrészt mert úgy gondoltam, bőven van időm kényelmesen megírni, másrészt meg bármennyire is vonzónak, érdekesnek és könnyen megírhatónak tűnt elsőre, az ajándékozottam két kikötése alaposan feladta nekem a leckét.
Először is: sosem írtam még magyar környezetben játszódó történetet. Persze, ez nem volt kötelező, de teljesen meg akartam felelni a kérés megírójának, így hát elkezdtem neveket agyalni, és bármilyen nevetséges is, de ez napokig eltartott nekem :) Nem tudom, ki hogyan van vele, de bármilyen nevet választottam ki, mindig eszembe jutott egy ugyanilyen, vagy hasonló nevű ismerős, rokon, régi barát, osztálytárs, ésatöbbi, és akkor az már úgy nem volt jó. Nem baj, megbirkóztam vele, vannak már nagyszerű névgenerátorok ;)
A második kemény dió, amitől napokig megrekedtem az ötletelésben, hogy ne legyen romantikus végkifejlet. Aki ismer, vagy olvasott tőlem bármit is, az tudja, hogy már-már betegesen romantikus vagyok, szóval bevallom, ez is elég hosszú időre megrekesztett az ötletelésben.
Aztán amikor már minden a helyére került, és nekiállhattam volna megírni (még mindig volt három hetem hátra), beütött a bárányhimlő. A kislányom ekkor már túl volt rajta, ő elég könnyen kiheverte, de megtörtént az, amire egyikünk sem számított: elkapta a párom is. Negyven fokos láz, gyulladt, vörös foltok (nem, még véletlenül sem pöttyöcskék) testszerte, amik nem viszkettek - fájtak. Épp csak hogy elkezdtem volna aggódni érte, amikor a kisfiam, aki az apjával együtt esett bele a himlőbe, egyik éjjel sírva ébredt, hasfájásra panaszkodott, majd vért hányt. Mondanom se kell, egy óra múlva már a kórházban voltunk, ahol eltöltöttünk négy, kellemesnek éppenséggel nem mondható napot. Sosem gondoltam volna, hogy egy egyszerű bárányhimlő a fiamnál ilyen szövődménnyel fog járni.
Persze a mulatság még nem ért véget: alig jöttünk haza a kórházból, két nap elteltével mehettünk vissza, immáron rotavírussal, amit a fertőzőosztály orvosa szerint pont náluk kapott meg az előző ott-tartózkodásunk ideje alatt. És hogy a jóból nehogy elég legyen: ismét csak egyetlen éjszakát töltöttem otthon, mert mehettem vissza a kislányommal.
Közel két hetet töltöttem kórházban, és nem kívánom senkinek. Nem azért, mert kényelmetlen volt a gyerek mellett összehúzva magam, vagy éppen támla nélküli széken aludni, vagy mert a mellékhelyiséget és fürdőt csakis végszükség esetén használtam, ugyanis az állapota alapos félelemre adott okot, hogy én is elkaphatok valamit. Hanem mert attól pokolibb dolog nincs a világon, ha betegnek látod a gyereked - amikor a mindig pirospozsgás arca hamuszürke, és ereje sincs tiltakozni az ellen, hogy már negyedszerre szúrják meg, mert annyira kiszáradt, hogy nem találják a vénáit sem, és hogy napokig kapja az infúziót, te pedig könyörögsz, hogy lenyeljen egyetlen falatot, vagy igyon egyetlen kortyot.
Bevallom, ebben a helyzetben a TAI-t és a közelgő határidőt a hátam közepére sem kívántam - elnézést kérek mindenkitől, aki sok munkát fektetett a megszervezésébe, és az ajándékozottamtól is, de nem tehetek róla.
16-án, szerdán jöttünk haza (határidő április 18. 17:00 volt), és akkor a történetem még csak másfél oldalnál járt. Másfél olyan oldalnál, aminek a felét végül törölnöm kellett és újraírni, szóval gyakorlatilag a semmivel volt egyenlő. Emellett kimondhatatlanul kimerült voltam, mind testileg, mind érzelmileg, legszívesebben két teljes napot átaludtam volna.
Végül csak kerek egy napot késtem, és péntek helyett szombaton délután öt óra előtt pár perccel postázhattam Xwoman-nek a kész novellát.
És tudjátok, mit? Végül piszkosul élveztem megírni. Persze volt benne jó adag idegeskedés és izgulás, de az, hogy a TAI végül nem csak egy púp volt a hátamon, hanem egy izgalmas kaland, köszönhető mindazoknak az embereknek, akik hihetetlen megértést tanúsítottak irányomban ebben az időszakban, pedig a legtöbbjükkel még sosem találkoztam és csak az éteren keresztül ismerjük egymást.
Nem sorolok fel most neveket, egyrészt mert baromi hosszú lenne a lista, másrészt meg mert félek, hogy valakit kihagynék. Ehelyett úgy állecuzammen köszönöm mindenkinek, aki akár csak egyetlen szóval is biztatott, vigasztalt, támogatott, segített (gyakorlatilag az egész Mazsinak <3)

Én vagy Ő?

Az utóbbi napokban alig jutottam gép elé, tekintve, hogy négyfős családunkban mindenki igényt tart szerencsétlen viharvert laptopunkra. Többnyire én vagyok az, aki elsőként visszavonulót fúj, csak hát így meg nem haladok semerre. Halkan jegyzem meg, hogy ezt a bejegyzést is mobilról követem el, szóval az esetleges hibákért semmiféle felelősséget nem vállalok :)
Na, de amiért mégsem tudtam kivárni, hogy tapis billentyűzet helyett igazit ragadjak, az az E/1. Az utóbbi napokban (hetekben?) nagyon sokszor fogott el a kétség, hogy a HÖ jó-e úgy, ahogy van. Egyáltalán nem könnyű az egyes szám, persze csak egy nézőponttal kell megbírkózni, de ezt egyre inkább olyannak érzem, mintha egy falat húztam volna magam köré. Megvannak a fejemben a történések, a karakterek háttere, az ő érzéseik, de túl nagy erőfeszìtésbe kerül mindet úgy tálalni, hogy ne tűnjön erőltettnek.
Ugyanakkor leírhatatlanul sok munkába kerülne átírni az egészet. Viszont így, hogy úgy érzem, rossz úton járok, elég nehéz folytatni.
Másrészről meg ott van még mélyen az a bizonyosság bennem, amit az elején éreztem, hogy ez csak és kizárólag így lesz jó.
És ki tudja? Lehet, hogy csak régen olvastam E/1-ben és elidegenedtem tőle :)
Erre alszunk még egyet.

Az első, avagy valahol el kell kezdeni.

Éljen, éljen! Túl a harmadik X-en én is úgy döntöttem, hogy elindítom a blogomat, mert mostanában már mindenki blogol, na, meg mert egyszerűen muszáj írnom. Persze nem blogot kéne, hanem a folyamatban lévő történeteimet illenék már kicsit gatyába rázni, illetve folytatni őket. De rám sajnos nem igaz a mondás, hogy "új év, új szokások". Pedig újévi fogadalmam volt ám, sőt, szülinapi kívánság is, magamtól természetesen. Ez pedig, hogy a Háborús övezet már meglévő fejezeteit, jeleneteit (különös tekintettel a NaNoWriMo alatt írtakra) szépen egybefűzöm, kiegészítem, ahol kell, hogy végre formát öltsön, ha nem is véglegeset. Erre határidőt is adtam magamnak, ezt pedig olyan március környékén húztam meg. Tudom, marha pontos dátumot szemeltem ki :) Hogy érthetőbb legyek: a TAI előtt végezni szeretnék vele, mert tavaly ez annyira kizökkentett a HÖ világából, hogy azt hiszem, azóta sem sikerült teljesen visszarázódnom. Kihagyni viszont semmi szín alatt nem szeretném, hisz az előzőt is nagyon élveztem, minden hátráltató tényező és nehézség ellenére.
A HÖ utánra is vannak már terveim, de azok még olyan távolinak tűnnek, hogy egyelőre maradnak a fiók mélyén. Sőt, magamat ismerve, talán ott porosodnak jó ideig, mert még egy olyan lusta disznót nem hordott a hátán a föld, mint engem, ami külön vicces, hisz a kínai horoszkóp szerint a disznó évében születtem :)
De azt hiszem, első bejegyzésnek ennyi bőven sok lesz. 
Stílusosan (legalábbis remélem) egy olyan dallal zárok, ami nagyban segített a HÖ ötletének megszületésében.