Nosztalgia

Közeledett a szünidő, a levegő várakozással volt teli. Már csak két hét. Csak tíz nap. Kibírhatatlanul hosszú idő. A természet nem vett tudomást arról, hogy a gyerekek számára még nem érkezett el a nyár, míg ők a fülledt tantermekben írták az év végi záró dolgozatokat, odakint tökéletes strandidő volt.

Egy kék bicikli suhant szédítő sebességgel az árnyas fák alatt, mögötte szorosan egy élénk rózsaszínű. A lombok közt itt-ott áttörő napfény meg-megcsillant a küllőiken. 

– Eric, lassíts! – kiáltotta a rózsaszín bicikli tulajdonosa, de Eric vagy nem hallotta, vagy egész egyszerűen figyelmen kívül hagyta. Az út néhány méterrel előttük elkanyarodott, és a kék bicikli vészesen közeledett egy ütött-kopott, ferdén álló postaládához. Eric az utolsó pillanatban fékezett, kifarolt, hatalmas porfelhőt kavarva fel, és a hátsó kerék tompa zajjal ütődött neki a postaládának, ami fáradt beletörődéssel újabb pár milliméterrel közelebb hajolt a jó öreg anyaföldhöz.

– Telitalálat! – kiáltotta hátra Eric büszke vigyorral.

A postaládához tartozó ház is legalább olyan viseltes és öreg volt, ám ajtaja fiatalos lendülettel vágódott ki, és egy középkorú nő lépett ki rajta.

– Eric Cavanaugh! Számtalanszor elmondtam, hogy a csengőt használd, ha hozzám jössz látogatóba!

Szeme villámot szórt, ahogy lesétált a lépcsőn. A gyerekek behúzott nyakkal álltak, amíg a nő egy erőteljes rántással függőlegesbe állította a postaládát. 

– No, rendben is volnánk! – csapta össze a tenyerét elégedetten, majd csípőre tett kézzel megfordult. – És ti mi járatban? Megint anyátok küldött? Képtelen megérteni, hogy nagyon jól elvagyok én itt magamban? – Végigmérte a két gyereket, majd visszaindult a házba. Eric és a húga szótlanul követték. – Az ikrekkel csak a baj van, megmondtam ezt már anyátoknak akkor is, amikor még csak a hasában voltatok. Az a naplopó apátok mindent csak félgőzzel csinált az életben, egyedül a gyerekcsinálást nem aprózta el! Most aztán megint itt ültök a nyakamon estig, és lemaradok a sorozatomról!

– Igazán sajnáljuk, June néni – eredt a nyomába a lány, majd Eric is gyorsan felzárkózott.

– Hagyd el, Stella! – legyintett a néni. – Nemsokára úgyis felsőbb iskolába mentek, aztán főiskolára, egyetemre, és el is felejtitek, hogy létezem. Na, spuri befelé!

Mielőtt belépett volna az ajtón, Eric lopva hátrasandított a válla fölött, így pont láthatta, ahogy az öreg postaláda egy panaszos nyikordulással visszadől a korábbi, ferde helyzetébe.

– Na, házi feladatot elő, aztán fél óráig egy kukkot se akarok hallani! – utasította őket June néni, majd lehuppant kedvenc tévénéző-fotelébe. 

Az ikrek szinte egyszerre sóhajtottak fel a halálraítéltek beletörődésével, és csendben lekuporodtak a kanapéra. Stella a matekkal kezdte, Eric pedig lelkesen másolt róla. June néni néha oda-odasandított, és meg kellett állapítania, hogy a fiú sajnos igen tehetséges, ami a sumákolást illeti, a lány pedig vagy jó színész, ugyanakkor jó testvér, vagy pedig annyira naiv, hogy nem csak, hogy nem veszi észre, mit művel az öccse, még csak nem is feltételezi róla, hogy képes ilyesmire.

A matek után az angollal folytatták, és ahogy Stella kitette a dohányzóasztalra a könyvtári kötetet, June néni kiegyenesedett ültében.

– A Szentivánéji álom?

– Igen – húzta el a száját Eric. – Csupa nyálas badarság egy több évszázada halott pasastól.

– Nem is igaz! Nagyon tanulságos történet – hurrogta le Stella, de Eric utálkozva öltötte ki a nyelvét a könyv felé.

– Az bizony! – bólogatott a néni is, és előredőlt a foteljában, miközben oda sem nézve lehalkította az oly hőn szeretett sorozatát. Stella szeme felcsillant. Összenéztek Erickel, aki bár közel sem tűnt olyan lelkesnek, mint a lány, mégis izgatottan suttogta némán a húgának: mesedélután!

– Az egyik kedvenc olvasmányom volt – kezdett bele a néni, és nosztalgikus mosollyal vette kézbe a kötetet. – Sőt, egyszer én is kicsit Pucknak képzeltem magam, és azt hittem, hogy az érzelmeket kedvünk szerint terelhetjük más irányba. Bár nekem végül nem volt alkalmam belenyúlni az eseményekbe – tette hozzá kissé keserűen.

Eric elfintorodott. June néni sosem mesélt nyálas sztorikat, de ez most igencsak annak ígérkezett. Stella kedvét ez az eshetőség cseppet sem vette el, inkább csak fokozta a kíváncsiságát.

A néni a térdére csapott és felállt.

– Én csak fecsegek itt, ti meg biztosan majd’ szomjan haltok ebben a hőségben!

Amikor letelepedtek az árnyas hátsó verandán, kezükben egy-egy pohár June néni-féle limonádéval, aminek savanykás-friss íze semmihez nem hasonlítható, és egy újabb June néni-féle izgalmas történet ígéretével, Stella úgy érezte, a délutánja akkor sem alakulhatott volna jobban, ha a végzős Toby Montgomery elhívja randizni. Na, jó, talán mégis jobb lenne Tobyval fagyizni, de azért June néni verandáján sem olyan rossz, főleg, hogy enyhe szél is támadt, ami némileg elviselhetőbbé tette a hőséget.

– Azt hiszem, ’84 nyarán történt – fogott bele June néni révedező tekintettel. – Akkor már egy ideje a bisztróban dolgoztam.

Az ikrek összenéztek. A néni már több mint harminc éve dolgozik ott? Azt tudták, hogy régóta, de ennyire?

– Pocsék nyár volt, sokat esett az eső, és a hőmérő nagyon ritkán mutatott harminc foknál többet. Ez persze csak kedvezett Billnek – tudjátok, akkoriban még ő volt a tulajdonos –, merthogy az emberek így nem a partra jártak, hanem hozzá. Bill Falatozója volt a kisvárosunk egyetlen kifőzdéje a nyolcvanas évek elején. Főként a helyiek jártak oda. Néha néhány átutazó is betévedt, de nem volt jellemző. Akkoriban nem sok látnivaló akadt errefelé. Nyugis városnak nyugis bisztró dukál. Nem is történt Billnél sosem nagyobb incidens annál, hogy Burt Collins egy hajszálat talált a chillijében. 

Aztán nem sokkal azután, hogy odakerültem, a másik pincérlány terhes lett, és fel kellett mondania. Bill akkor vette fel Marthát, a nem túl dekoratív, de hasznos munkaerőt – Bill nevezte így. Martha valóban nem az a fajta lány volt, akin rajtafelejtődik az ember szeme. A legtöbbször észre se vették a hatalmas szarukeretes szemüveg mögött megbújó lányt. Ha nagy ritkán megszólalt, alig lehetett hallani a szavát, egyrészt a félénksége miatt, másrészt meg mert nem szerette mutogatni a fogszabályzóját, emiatt állandóan az orra alatt motyogott. Viszont gyors volt, megbízható és a végtelenségig terhelhető, valamint szívesen bejött dolgozni a szabadnapján is, ha szükség volt rá, és emiatt Bill nagylelkűen elnézte neki a napi minimum két törött poharat. Bizony elég kétbalkezes volt, eleinte nem is értettem, mit keres egy olyan helyen, ahol törékeny dolgokkal és emberekkel kell foglalkoznia. 

Aztán persze rájöttem, mit látott meg benne Bill. Martha rendkívül jó memóriával rendelkezett, sosem volt szüksége jegyzettömbre a rendelések felvételéhez, és alig egy-két hét alatt kiismerte a törzsvendégek szokásait: tudta, ki szereti a csípős mustárt, ki kér extra savanyút, és ki elé szükséges plusz szalvétát odakészítenie. A vendégek is hamar megszerették a figyelmességéért, és hogy elődjével ellentétben nem zengi el a város friss pletykáit, míg a kedves vendég az étlapot böngészi.

Idővel aztán megszokta az embereket, és egyre bátrabban társalgott az ismerős arcokkal. Néha még nevetni is hallottam.

Így hát Marthának az Asteroids igazi érvágás volt.

Bill állítólag a szomszéd városból üzletelte még kora tavasszal, és kiszuperált gép volt, de ebben a kis városban újdonságnak számított. A törzsvendégek ugratták is miatta, hogy minek kellett neki, csak felesleges pénzkidobás volt, és mit gondol, ki fog rajta játszani? Főleg a vén Csámpás Bertának volt nagy a szája, bár lássuk be, minden oka megvolt arra, hogy szkeptikus legyen a dologgal kapcsolatban, mivel a húsz év alatti korosztályt főként csak mi ketten képviseltük Marthával, rajtunk kívül nem sokan tették be a lábukat Billhez. Mi is csak kerülgettük napokig, mire kipróbáltuk a gépet. Nem gondoltam volna, hogy Martha ügyesebben lövöldözi szét a feléje repülő aszteroidákat, mint én, de csúnyán elvert.

Mint említettem, az a nyár rendkívül hűvös volt. A tavasz pedig kifejezetten hideg, és piszok sokat esett az eső, a játékgép érkezése utáni csütörtökön akkora vihar tombolt a környéken, hogy a Logan Citybe vezető utat gyakorlatilag elmosta a hegyekből lezúduló víztömeg. Már péntek délután elkezdtek szállingózni a fiatalok, mert mégsem maradhattak otthon, ki látott már olyat? Attól, hogy nem lehet diszkóba menni, vagy moziba, még nem kell otthon ülni az öregükkel és a Miami Vice legújabb részét nézni.

Elsőként természetesen Corey érkezett meg, a bandájával egyetemben. Nagy hangzavarral elhelyezkedtek az egyik boxban, Martha pedig épp akkor jött ki a konyhából egy tálca tiszta pohárral. Meglátva a csürhét, akik máris a kirakott sós mogyoróval játszottak célba dobálóst, a tálcányi pohár hamar megismerkedett a pepita padlóval. A csörömpölést Corey bandája hangos röhögéssel fogadta, és lelkesen cikizték szerencsétlen lányt, míg össze nem söpörte az üvegszilánkokat és el nem tűnt a konyhába vezető lengőajtóban.

Tudtam, hogy Martha egész addig nem fog onnan kijönni, amíg ők el nem mennek, szóval nagy sóhajjal felkaptam a jegyzettömbömet, és odamentem az asztalukhoz. A megjegyzéseket a ruhám alól kikandikáló lábamra és a dekoltázsomra elengedtem a fülem mellett, még a hajamat cikiző beszólásokra sem ugrottam, de amikor Joey Fresco megpöckölte a fülbevalómat, akkor felkaptam a maradék mogyorót és az arcába borítottam az egészet. Utólag marha jókat röhögtünk Marthával azon, hogy Joey egész este könnyezett a sótól, és még másnap is vörös volt a szeme, de amikor mindannyian felálltak – hat vagy hét egész tűrhető fizikummal rendelkező fiatal srác –, bizony egy pillanatra betojtam.

Dilis Dylan mentett meg attól, hogy behajítsanak a pult mögé, ugyanis a következő pillanatban felkiáltott: – Az ott meg micsoda?

A pult mellett álló Asteroidsra mutatott, és onnantól kezdve nem foglalkoztak sem velem, sem Marthával. A végén Joey helyettem Dylant zupálta meg, mert összekaptak azon, ki következik a sorban. Még majdnem meg is sajnáltam Dylant, mert Joeynak egy maréknyi vörös haj maradt a kezében, ahogy kidobta az ajtón. „Hülye ír kutya”, morogta az orra alatt, és undorodva törölte bele a farmerjába a kezét, de a következő pillanatban már el is felejtette ezt a kis incidenst, és lelkesen beállt a gép elé nyomkodni a gombokat. Mire elfogyott az összes élete, Dylan is visszasomfordált, és nagylelkűen maga elé engedte Winnie-t, nehogy megint repülnie kelljen.

Coreyt azonban egyikük sem tudta legyőzni, már első nap övé volt a rekord, és ez jó ideig így is maradt. Gyanítom, hogy nem is merték volna kiütni a ranglista elejéről, de igaz, ami igaz, Corey tudott játszani.

Ezután egyre gyakrabban benézett hozzánk a banda (legnagyobb bánatunkra), de nem csak ők jöttek. Hamar híre ment a fiatalok közt, hogy Billnél játékgép is van, és azok, akiknek nem sok lehetőségük volt hét mérföldet kocsikázni Logan Citybe, hogy játékgépezhessenek, rendszeres vendégek lettek nálunk. Igen nagy lendülettel dobálták be a negyeddollárosokat, de még maga Bill sem gondolta volna, hogy rövid idő alatt milyen sok pénzt hoz a konyhára az az egyetlen gép. És természetesen az elfogyasztott üdítőkből befolyó bevétel is olyan mértékben megnőtt, hogy hamarosan újabb gépek beszerzésén gondolkodott. Ezt a tervét hamar meg is valósította egy újabb Asteroids képében, és lefoglalózott három másikat is.

Nem kellett hozzá egy hónap, és a bisztró a kisvárosi fiatalok kedvenc szórakozóhelyévé nőtte ki magát. A régi kuncsaftok viszont kezdtek elmaradozni, a hűségesebb réteg pedig csak üldögélt a sarokban, és fejcsóválva nézte a pudlifrizurás lányokat és felzselézett hajú fiúkat – csupa Travolta és Olivia hasonmást. 

Billnek jól ment a bolt, és a központban a régi könyvesbolt helyén nyitott egy újabb „Bill Falatozóját”, olyat, mint a városszéli volt a gépek előtt – az idősebb korosztály legnagyobb örömére. Onnantól kezdve a régi bisztróba már szinte csak fiatalok jártak. Mire elkezdődött a szünidő, Bill lecserélte a bejárat fölötti kopott táblát egy neoncsövesre, ami sötétedés után lila és zöld színekben villogott. Ezzel a Dühöngő hivatalosan is megnyitotta kapuit, a régi Asteroids gépek hátrakerültek a mosdó bejárata mellé, és egy Pac-Man állt a helyükön, ami mellé nemsokára egy Donkey Kong is társult. 

1984 júniusában Billnek már hat játékgépe volt, és a konyhán chilli és sült kolbász helyett hamburgert és hot-dogot készítettünk. A falakra filmpremierek plakátjai kerültek, a bejárat mellé pedig egy rágógumi-automata. Sör és sós mogyoró helyett jégkásával és pop-cornnal szolgáltuk ki a vendégeinket, a parkolóban pedig nem poros kisteherautók álltak, hanem csupa felturbózott verda.

Ahogy véget ért a suli, Corey bandája szinte az egész napot nálunk töltötte. Áldásnak tekintettünk minden alkalmat, amikor mégis átugrottak Logan Citybe.

Jut eszembe! Azon a nyáron apátok is velük lógott. Erre piszkosul büszke volt, hisz kiváltságnak számított Corey bandájához tartozni. De szerencsére az öcsém végül nem autószerelőként vagy benzinkutasként végezte, mint a fiúk többsége. Bár a romlott jellemét akárhány diploma sem tudta megváltoztatni.

Apátok azonban csak egy senki volt, de kérdezzetek meg a városban bárkit, aki elmúlt negyven és a ’80-as években is itt élt már, tudni fogják, kicsoda is az a Corey Fuller. Coreyt mindenki ismerte, igazi kisvárosi fenegyerek volt, neki volt a legmenőbb autója a környéken, és még a legnagyobb nyári hőségben is hosszú, koptatott farmerben és bőrdzsekiben járt. Természetesen a zselézett haj és a dögös barátnő is kötelező kelléke volt a megjelenésének. 

’84 nyarán egy Cyndi nevű lánnyal járt – szigorúan i-vel a végén. Nem csak a nevét kölcsönözte Miss Laupertől, hanem a frizuráját is: bár nem pompázott élénk színekben, de gondos tupír és fél flakon hajlakk biztosította az egész napos tartást. A szeme alaposan kihúzva, mindig az épp aktuális ruhakölteményéhez passzoló színnel, és az élénkpiros matt rúzs sem maradhatott el. Leginkább a fitos orrára emlékszem – amit egyébként elég magasan hordott –, és az állandóan a szája szegletében bujkáló durcás kis fintorra. Igazán csinos teremtés volt egyébként, még a smink alatt is.

Nem csoda, hogy Luke is rögtön felfigyelt rá.

Luke új fiú volt a városban, tipikus kívülálló. Mindig egyszerű farmerban és pólóban járt, nem volt benne semmi, amivel kitűnhetett volna a tömegből. Úgy vettem észre, hogy nem is nagyon állt szándékában. Csak jött, megivott pár pohár limonádét – igen, ugyanazt, amit ti is isztok –, közben lejátszott pár menetet, aztán ment is tovább. Ugyanolyan szótlan és láthatatlan volt, mint Martha, de volt köztük egy nagy különbség. Martha azért nem követte a trendet, mert nem volt hozzá elég bátor, Luke-ot pedig egész egyszerűen nem érdekelte. Ő nem a zene meg a buli miatt járt a Dühöngőbe, nem azért, hogy lazuljon a haverokkal – nem is tudom, hogy voltak-e neki egyáltalán –, hanem teljesen komoly céllal: játszani.

Hogy mennyire komolyan is veszi a játékot, arra akkor jöttem rá, amikor annyira belemerült, hogy megdöntötte Corey Pac-Man rekordját. Íratlan szabály volt ez a Dühöngőben: játszhattál bármivel, de ha nem Corey neve szerepelt a ranglista elején, hanem a tied, halott ember voltál. Persze, előfordult máskor is, hogy valaki túllépte Corey csúcsát, de soha, senki nem volt olyan merész, hogy a saját nevét írja be. 

Luke megtette.

Nem dupla nullát írt be, vagy három x-et, ahogy mások, vagy Kevin Riverst, akit mindenki csak Kelvinnek hívott a hetedikesek közül, mióta az abszolút nulla fokról tanultak a suliban. Kevin legalább ezerszer szerepelt a ranglistákban, pedig nem is járt hozzánk. Nem, Luke beírta azt a négy betűt, ami rengeteg bajt hozott a fejére: a saját nevét.

Corey – híven kedvenc bisztrónk vadonatúj nevéhez – dühöngött, amikor meglátta ezt az arcátlanságot. Luke legnagyobb szerencsétlenségére épp a pultnál szürcsölte a limonádémat. Corey hatalmas léptekkel mellette termett, és egy mozdulattal talpra állította a bárszékről.

– Meg ne próbáld még egyszer! – sziszegte a képébe. – Különben kicsinállak, haver. Megértetted?

Luke a legnagyobb nyugalommal válaszolt neki.

– Hogyne érteném – bólintott. – Te vagy a kiskakas ezen a szemétdombon, és senkinek sem szabad hangosabban kukorékolnia nálad, még ha képes is rá.

Corey elvörösödött, úgy nézett ki, mint aki csak egy hajszálnyira van attól, hogy felrobbanjon. Javára legyen írva: értette a burkolt sértést. Mivel azonban az intelligenciája arra már nem terjedt ki, hogy visszavágjon valami hasonlóval, híven önmagához, az öklét hívta segítségül. Luke elterült a földön, mint a nagykabát, Cyndi teátrális sikollyal a kedvese mellé perdült, készen arra, hogy eljátssza a békéltető hősnő szerepét, a Dühöngő közönsége pedig behúzott nyakkal várta a folytatást.

Ami nem következett be. 

Luke felállt, megdörzsölte az állát, és csak annyit mondott:

– Jó nagyot tudsz ütni, haver.

Corey ezt elismerésnek vette, én azonban éreztem némi iróniát Luke szavaiban. A bandavezér kihúzta magát, és a kis jelenet megkoronázásaképpen – Cyndivel a karján és csatlósaival a nyomában – kiviharzott a bisztróból, síri csendet hagyva maguk után.

Martha halkan felsóhajtott mellettem, és ha nem állt volna még mindenki dermedten az előbb történtek miatt, talán meg sem hallottam volna. Döbbenten vettem észre, hogy álmodozó tekintettel bámul a távozók után.

– Ne már! – szaladt ki a számon, mire magához tért.

– Mi az? – nézett rám értetlenül.

– Neked tetszik az a tahó!

Riadtan nézett körbe, de minden csoda három napig tart, illetve ebben az esetben három percig, így az élet is visszatért a Dühöngőbe, tányérok csörömpöltek, aprópénz csendült, és beszélgetés zaja nyomta el a szavaimat.

– Dehogyis! – tagadott Martha nem túl meggyőzően. Szemeim előtt máris megjelent a szűzies Olivia Newton-John, ahogy átalakul dögös vadmacskává, és máris azt mérlegeltem, ez vajon működne-e Marthával is? Csinos arca volt, amit egy kis sminkkel akár széppé is lehetett volna varázsolni, feltéve, ha eltüntetjük azt a borzalmas szemüveget. Biztos voltam benne, hogy rá tudom beszélni a kontaktlencsére, és a vállig érő szögegyenes haját is fel lehetett volna tupírozni, vagy akár bedauerolni. Lelki szemeim előtt megjelent a ruhatáram, és már ki is választottam, mi az, ami a lehető legelőnyösebben állna rajta. 

– Úgysem kellenék neki – jegyezte meg beismerően fürkésző tekintetem hatására. – Hisz ott van neki Cyndi…

– Ugyan már! – legyintettem, bár nem voltam teljesen biztos a dolgomban. – Corey minden hónapban mással jár. Épp itt az ideje, hogy ejtse azt az üresfejű libát.

Tervezni könnyű, végrehajtani már nem annyira. Illetve minden tervemben túl sok szerepet játszott a véletlen, ami sosem állt az oldalunkra, így hát vártam a kínálkozó alkalmat, ami csak nem akart eljönni.

Luke-ot egy darabig nem láttuk. Hogy vajon Corey balegyenesének köszönhetően, vagy más okból, sosem derült ki. Egy napsütéses hétköznapon jelent meg újra, talán úgy remélte, ebben a ritka szép időben Corey bandája inkább máshol randalírozik, de nem volt szerencséje. Ez a jó képességű társaság éppen a parkolóból igyekezett elzavarni néhány frissen odaszokott break-táncost, akik amúgy az égvilágon senkit sem zavartak, sőt, sokan szívesen nézték a rögtönzött műsorukat. De Coreynak nem tetszettek, így menniük kellett, ha nem akarták, hogy nekik is kicifrázzák az arcukat. Már éppen pakoltak, amikor megérkezett Luke. Megtorpant, amint meglátta Coreyt, de nem fordult vissza. Halálos nyugalommal sétált be a Dühöngő ajtaján, tudomást sem véve Coreyról. Látnotok kellett volna Corey arcát!

– Ma van a szerencsenapotok – mondta egy király kegyelmességével, majd belerúgott az egyik földön heverő zajládába, ami csörömpölve gördült az oldalára. – De holnap meg ne lássalak itt titeket! – tette hozzá, majd felbőszült tekintettel indult befelé. 

Luke a békesség kedvéért az egyik Asteroidson játszott hátul. Nagyon jól tudta mindenki, hogy a mosdó melletti gépeken való játék már rég derogál Coreynak, bár azért a rekord még mindig az övé volt mindkettőn.

Corey miután belépett, prédáját keresve végigpásztázta a bisztrót a tekintetével, majd amint megtalálta, öles léptekkel elindult felé. Mindenki várta a kitörni készülő vihart, de a bandavezér gúnyos vigyorral odaállt a másik géphez, aprót kotort elő a zsebéből, és belekezdett a játékba. A tömeg abban a pillanatban köréjük sűrűsödött, amint rájöttek: itt nem lesz most harc, legalábbis nem olyan, amilyenre számítottak.

Luke felvette az elé dobott kesztyűt, és megújult lendülettel folytatta a játékot.

És akkor észrevettem valamit, ami még jobban megdöbbentett, mint Martha Corey iránti vonzalma: Luke olyan gyakran sandított a Corey mellett ácsingózó Cyndire, amit egyszerűen nem lehetett félreérteni. Cyndi, bár valóban elég üresfejű volt, a fiúkhoz azért konyított valamennyit, és ő is levágta, mi a helyzet, és kapva kapott az alkalmon, ügyesen, cseppet sem feltűnően elkezdett flörtölni a fiúval. Minden bizonnyal legyezgette a hiúságát, no meg nem sokan mertek szembeszállni Coreyval, ami nyilván vonzóvá is tette a szemében Luke-ot. Mindenesetre nekünk igencsak kapóra jött a dolog, bár némileg változtatni kellett a terveimen, de cseppet sem bántam, mert jóval könnyebben kivitelezhetővé váltak.

Corey előnnyel indult a párbajban, mikor odaállt a géphez, Luke már egy életet elvesztett, de Corey vérszemet kapott, és minél nagyobb pontszámot akart összehozni, ami az óvatosság rovására ment. Amikor az utolsó hajója is összezúzódott, ugyan kilencven-nyolcezer pontnál tartott, de Luke-nak még mindig megvolt két élete. A tömeg összesúgott mögöttük, mire Corey dühösen felkiáltott:

– Úgysem tud összehozni százezer pontot!

Csaknem negyed órába telt, míg Luke átlépte a százezres határt, de itt nem is állt meg, elment egészen száztízig. Meg voltam róla győződve, hogy Corey vagy laposra veri szegény srácot, vagy agyvérzést kap, esetleg mindkettő, de amikor Luke végre száztizenkétezernél elvesztette az utolsó életét, a tömeg ovációja megakadályozta abban, hogy bármit is csináljon vele. Helyette dühöngve kivonult, maga után vonszolva Cyndit, aki Corey háta mögött egy végtelenül bájos mosollyal búcsúzott el Luke-tól. A fiú a füle tövéig elpirult, én pedig végső bizonyosságot szereztem arról, hogy tetszik neki a lány.

Csak remélni tudtam, hogy a breakesek már nincsenek kint, mert ez alkalommal biztos nem kaptak volna haladékot. Helyettük azonban pár gördeszkás srácon töltötte ki Corey a mérgét, így mikor Luke fél órára rá kilépett a bisztró ajtaján, már viszonylag higgadtan állt oda elé.

– Visszavágót akarok! Azok a gépek rosszak, régi ócskaság mindkettő.

– Rendben – bólintott Luke. – Válassz akkor te.

– Legyen a Galaga – vágta rá rögtön. Nyilván számított Luke előzékenységére és jó előre kigondolta, mi az, amiben győzhet. – De nem pontra, hanem szintre.

Luke összeráncolt szemöldöke jelezte, hogy nemigen érti, miért jobb ez így Coreynak, de nem akadékoskodott.

– Mikor?

– Akár most is.

– Most nem jó – rázta meg a fejét Luke. Corey erre felfújta magát, és abban a pillanatban valóban a szemétdombján trónoló kiskakasra emlékeztetett.

– Betojtál, mi? – vágta oda a fiúnak.

– Nem – felelte nyugodtan Luke. – Csak nem érek rá.

– Francokat! – köpte a szeme közé a szavakat. – Nem vagy elég tökös, hogy kiállj ellenem! Az előbb csak szerencséd volt, és tudod, hogy elvernélek!

– Holnap délután ötkor itt leszek, ha az megfelel neked – jelentette ki Luke, majd egész egyszerűen hátat fordított Coreynak és elsétált. 

Másnap pontban öt óra előtt tíz perccel érkezett. 

Körül sem nézett, hogy Corey várja-e már, hanem a szokott módon odaült a pulthoz és megrendelte a limonádéját. 

– Ez isteni! – mondta, miután belekortyolt. – Még mindig nem vagy hajlandó elárulni, mi a titka? 

Teljesen nyugodtnak és kipihentnek tűnt, és én a legszívesebben üvöltöttem volna vele, mivel egész éjjel nem aludtam, annyira izgatott voltam a párbaj miatt. Mondjuk legalább hasznosan töltöttem az éjszakát: teljes körű tervet készítettem, hogyan lehetne Coreyt és Cyndit szétválasztani, majd utána összeboronálni őket Luke-kal és Marthával. Remegett a kezem, annyira belelovaltam magam a sikerbe, és félő volt, hogy Martha nyomdokaiba lépek, ami a pohárpusztítást illeti.

Szóval eléggé kivoltam, és egyedül ennek köszönhető, hogy kinyögtem:

– Menta.

– Tessék? – kérdezett vissza értetlenkedve.

– Mentalevél – pontosítottam, majd összerezzentem, mert ráébredtem, hogy elárultam magam. – Semmi. Nem mondtam semmit. Nézd, megjött Corey!

Soha nem fogadtam olyan lelkesen a bandát, mint akkor. Mindenki felkapta a fejét, és olyan feszült volt a légkör, hogy amikor Dilis Dylan meggyújtott egy gyufát, hogy rágyújtson, attól féltem, a levegőbe repül az egész kóceráj.

De Luke rezignáltan iszogatta tovább a limonádéját.

– Szóval mentalevelet teszel bele? – kérdezte, és csak nehezen esett le, hogy hozzám beszél. – Nem is érezni rajta. De most, hogy mondod… valóban. Nagyon ügyes! – csettintett elismerően a nyelvével, én pedig erős kényszert éreztem arra, hogy a fejére borítsam a jégkása-gép tartalmát.

Aztán kereken öt órakor felállt, és odasétált Coreyhoz. 

A két Galaga-gép előkelő helyen állt a bisztróban, pont a pulttal szemben. Rengetegen verődtek össze, miután híre ment Luke és Corey párbajának, még olyanok is eljöttek, akiket nagyon ritkán láttunk a Dühöngőben. Mindenki odacsődült a gépekhez, és Joey rögtön nekiállt rendezkedni: utasította az embereket, hogy kellő helyet hagyjanak a két fiúnak, és italt rendelt Coreynak. Martha rögtön ugrott, eltört egy poharat, majd izzadó homlokkal hozta ki az üdítőt, amit többször is kilöttyintett. Megilletődötten lépett a tömegbe, ami szétnyílt előtte – ilyen még sohasem történt, hogy őt észrevegyék, bár most is csak Corey italának köszönhette. Corey úgy vette el tőle a poharat, hogy rá sem nézett és hozzá sem szólt, Martha pedig végtelenül csalódottan húzódott ismét a háttérbe. A marhájának fel sem tűnt, hogy épp most tört össze egy szívet.

Aztán elkezdődött a párbaj. 

Jó ideig fej-fej mellett haladtak, szinte egyszerre végeztek a kezdeti könnyebb szintekkel, aztán Corey szép lassan kezdett lemaradozni. Mégsem lett ideges, pedig azt vártam volna, hogy szokásához híven megint kiborul. Luke már a negyvenedik szinten járt, amikor ő még csak a tizennyolcadikon, és kezdett elszabadulni a pokol. A tömeg tombolt, egyre nagyobb lett a zsivaj és valaki pattogatott kukoricával kezdte dobálni Luke-ot. Beletelt pár percbe, mire kiszúrtam a bűnöst, de aztán rövid úton a bisztrón kívül találta magát.

– Ezt nem hiszem el! Ezek megőrültek! – léptem oda a pult mögött ácsorgó Marthához. Olyan kókadtan állt ott, mint anyátok muskátlijai. 

– Pedig Corey fog nyerni – jelentette ki letörten, én pedig egy teljes percig megszólalni sem tudtam. Bizony, előfordult már ilyen velem, bármilyen hihetetlen!

– De most az jó, nem? És honnan vagy olyan biztos benne?

– Csalni fog – sóhajtotta csalódottan Martha. – Mindig szokott, azért nem tudja senki még csak megközelíteni sem a rekordját. 

– Micsoda? És miért nem mondtad? – tettem fel a teljesen felesleges kérdést, mire Martha csak megvont a vállát.

– Nem akartam elárulni. És senki sem figyelt még fel rá szerintem. De én láttam már, amikor a lábával megpöcköli a gép oldalát, hosszan nyomja felfelé a kart, és megnyomja a piros gombot. Ezt nagyon gyorsan és jól időzítve kell csinálni, és akkor a bogarak nem sebeznek. Egyik este zárás után kipróbáltam, és működik – magyarázta.

– És akkor fedezék nélkül is ki tudja lőni őket a szemét disznó! – mondtam elképedve.

– Tennünk kéne valamit, nem? – kérdezte tétován.

– Fogunk is! Amint megcsinálja a trükköt, leállítom az egész idióta párbajt!

– Nem tudod bizonyítani, hogy csal. Majd azt mondja, a gép hibás.

Tanácstalan voltam. Türelmetlenül toporogtam.

– Ki lehet javítani. Utánanéztem ennek is.

¬– Komolyan? – csillant fel a szemem rögtön. – Meg tudod csinálni?

– Azt hiszem – vonta meg a vállát. – De ha ezt már megnyerte, teljesen mindegy.

– Nem fog nyerni, ha rajtam múlik! – jelentettem ki, és elindultam hátra, hogy lekapcsoljam a biztosítékot, de Martha kitalálta a gondolatomat.

– Te maradj elöl a pultban. Téged rögtön észrevesznek, ha nem vagy ott és levágják, hogy te csináltad. Rólam azt se tudják, hogy létezem.

Sajnos ebben igaza volt, de akkor sem értettem, miért is akar Coreynak keresztbe tenni, amikor pár napja még csillogó szemekkel bámulta a popcorn-automata üvege mögül.

Amikor erre rákérdeztem, azt felelte szomorúan:

– Mert igazad volt. Egy tahó.

Én előrementem, elvegyülni a tömegben, csak hogy jelen legyek. Épp jókor, pont láthattam azt a bizonyos mozdulatsort, amire Martha figyelmeztetett. Corey a huszadik szinten járt, Luke pedig akkor lépett át a negyvennyolcadikra, amikor elment az áram.

Egy pillanatra mindenki elnémult, és dermedten bámulták a sötét képernyőket. Aztán elszabadult a pokol. 

Mindenki igyekezett hangot adni a felháborodásának, és az sem nyugtatta meg őket, mikor elmagyaráztam, hogy valami lecsaphatta a biztosítékot, és máris visszakapcsolom, csak legyenek türelemmel. Mindegy volt már, a párbajnak lőttek, és a tömeg vérre szomjazott. Corey nem volt rest kielégíteni eziránti vágyukat, így megragadta Luke farmerdzsekijének a gallérját, és kiráncigálta a bisztróból. A tömeg utánuk nyomult, magukkal sodortak engem is, bár ha nem így lett volna, akkor megyek magamtól.

– Ne hidd, hogy megúsztad, te kis senkiházi! – mondta Corey, és nekilökte a legközelebb álló autónak. – Folytatni fogjuk, és akkor kiverem a szart is belőled!

Persze Corey nem fogalmazott ilyen finoman, de ha nem haragszotok meg, akkor nem ismételném meg, milyen jelzőkkel illette szegény Luke-ot. Elképzelésem sincs, hogyan volt képes rá, de rezzenéstelen arckifejezéssel hallgatta végig, miközben amaz szinte teljesen a képébe mászott. 

– Szerintem meg 20:48-ra én győztem. Megint. Az áramszünetről nem én tehetek, de akkora volt az előnyöm, hogy úgysem tudtad volna behozni – jelentette ki nyugodt hangon Luke.

Néhányan fújoltak a tömegből, jóval többen helyeseltek. Egyértelmű volt, kihez húznak. Ez, és Luke hidegvére persze csak feltüzelte Corey-t, és már lendült a karja, hogy újra egy balhoroggal koronázza meg az csevejüket, amikor Cyndi belekapaszkodott a karjába és visszahúzta.

– Hagyd, édes – búgta a fülébe úgy, hogy csak mi hallhattuk, akik elég közel álltunk hozzájuk. – Nem ér annyit. Ahogy mondtad, ő csak egy kis senki.

Luke erre felkapta a fejét, de semmi nem látszott az arcán. 

Végül Corey és a bandája elkotródott. Ő és Luke még sokáig kerülték egymást, de újabb incidensre nem került sor. Talán Corey felismerte, hogy csak bolondot csinál magából, ha folytatja, talán valóban úgy gondolta, nem éri meg a beleölt energiát egy ilyen „kis senki”.

Martha sem epedt tovább Corey után, így a kerítőnői terveimről letehettem. 

Hát ennyi a történet.

Eric csalódottan dőlt hátra a székében. Miért kell minden történetnek happy enddel végződnie? Még csak vér sem folyt. Be kellett érnie egyetlen árva balhoroggal.

– De June néni, mi lett aztán velük? Sikerült Marthának pasit kerítened azért? – kérdezte Stella, aki továbbra is lelkesen csüngött a néni szavain.

– Hogy mi lett velük? Lássuk csak. Augusztus elején Corey és Cyndi szakítottak, én pedig újra felhoztam a témát Marthának, persze csak viccből.

– És mit mondott?

– Felháborodottan kétségbe vonta az épelméjűségemet. Addig még egyszer sem hallottam, hogy felemelte volna a hangját. Szerettem Marthát, de humorérzéke az nem volt. 

– És Luke? Összejöttek Cyndivel?

– Hallottunk olyan pletykát, miszerint Cyndi megkörnyékezte, de Luke szépen, finoman kikosarazta. Nem tudom, ebből mi igaz, mert Cyndit nem láttam aztán többet, a családja elköltözött a városból. Corey sem itt él már, övé volt az a régi autósmozi a négyes út mellett, de már rég csődbe ment. Azóta nem tudom, mi van vele. Luke és Martha is elmentek, nem sokkal az esküvő után…

– Összeházasodtak? – sikított fel lelkesen Stella. Eric felhördült, és inkább beoldalgott a házba tévét nézni. 

– Nem mondtam? – kérdezett vissza a néni hamiskás mosollyal. – Még ’84 telén kezdtek el járni. A gyerekeik már felnőttek. 

– Hát ez eszméletlen! – lelkesedett Stella. – Olyan szívesen megismerném őket! Kár, hogy mind elmentek.

– Bizony, én maradtam csak itt – révedt a távolba June néni tekintete. – Nem is vágytam soha máshova. Néha úgy érzem, túl gyorsan változik a világ körülöttem, de rá kell jönnöm, hogy én vagyok az, aki egy helyben jár.

Stella megfogta a néni kezét.

– Nincs abban semmi, ha az ember ragaszkodik ahhoz a helyhez, amit szeret – mondta, nem túl nagy meggyőződéssel.

A rájuk telepedő kínos csendet tompa puffanás törte meg. 

– Eric Cavanaugh! – bődült fel a néni, miközben a szemeit forgatva felpattant a hintaszékéből.  – Ha ez a postaládám volt, akkor úgy megrángatom a füled, hogy egy életre megsüketülsz rá!

Stella mosolyogva nézett utána. Hát igen, June néni már csak ilyen. Sosem változik.