A kezdet

Azt mondják, minden kezdet nehéz. A Háborús övezet kapcsán ez igaz is, többedjére gyúrom át, és mindannyiszor sokat agyaltam azon, hol és hogyan és kivel kezdjem.
A látó esetében ez más volt, persze eleinte nem is szántam komolyabb történetnek, csak jött a NaNo, HÖ-vel megrekedtem, de írni kellett. Most az a helyzet, hogy jóval nagyobb mennyiség elkészült már belőle, mint a HÖ-ből valaha, és most először érzem úgy, hogy igen, ebből talán lesz valami, lehet, hogy be fogom fejezni valamikor.
Épp ezért, hogy ne legyen nyomás rajtam, nem fogom sehova felrakni, néhány részletet azonban megosztok majd.
Tehát, ha már kezdetekről volt szó, elhoztam az első néhány bekezdést :)


"A látomás most is úgy suhant végig rajta, mint ahogy mindig; finoman, szinte észrevétlenül.
A szomszédos ágon makkot rágcsáló mókus érdeklődve ágaskodott fel, amikor Calanys összerezzent. A lány gerincén borzongás futott végig, libabőrös lett a karja és ujjai alig érzékelhetően megremegtek. Teste így válaszolt az érkező tudásra. Jobbjával megszorította az íját, véget vetve a dolognak. Az egész nem tartott tovább egy pillanatnál, és nem is volt valami sok, megint csak egy futó érzés. Mégis felismerte, hisz évek óta látogatta, régi barát volt. Így nevezte, mert makacsul kitartott, de még soha nem valósult meg. Általában amit látott, az hamarosan beteljesedett, vagy épp ellenkezőleg, más irányt vett az élet útja, de mindenképpen elmúlt és nem jött többet. Ez a látomás azonban más volt, mint a többi, egészen halk és halvány.
Ha megkérdezték volna, képtelen lett volna elmondani, mit látott vagy hallott. Csak az érzelem volt erős, amit hozott, és vitt; a gyomra olyan hirtelen kezdett bizseregni, hogy szinte fájt, benne ragadt a lélegzet, a szíve őrült táncba kezdett, az arca égett… mégis a legerősebb az illat volt. A füvet felismerte, a napsütötte füvet. Nem a fák alatt növő gyér gyep állandóan nedves illata volt, hanem ahhoz hasonlatos, amilyen a déli tisztásokon szokott lenni. És kiérezte a virágokat is. Nem tudta, milyenek, csak azt, hogy virágok. Sem szín, sem forma nem járt hozzájuk, ahogyan az állatszaghoz sem. Ez átható volt, állandó és mélyről áradó, valahogy mégsem kellemetlen. Néha nem volt benne biztos, hogy állatot érez. Néha úgy gondolta, inkább ember. Néha mindkettőt érezte egy kicsit."