Spencer

Technikai okok miatt további két nyitójelenet nem került még fel a blogra, pedig réges-rég készen vannak. Ebből az egyik Spencer, a másik a két barátnő, Liz és Shiri jelenete. Katonáék is félig-meddig megvannak, legutóbbi CampNaNo-n megírtam, de az még csiszolásra szorul.
És akkor jöjjön Spencer!



A kövérkés professzor türelmetlenül törölgette homlokát a zsebkendőjével, majd lazított a nyakkendőjén. Az ablak felé pillantott; odakintről gyönyörű, tavaszi napsütés áradt be hívogatón. Elkapta a tekintetét, majd az asztalon szanaszét heverő papírjai közé túrt, próbálva úrrá lenni a káoszon. A sorok közül kuncogás hallatszott. A professzor felnézett, mire a diákok elhalkultak.
Spencer Davis az utolsó sorok egyikében ült. Általában sokkal előrébb foglalt helyet, legalábbis más órákon, de Mr. Carlton előadását nem tartotta annyira fontosnak, hogy teljes figyelmet szánjon rá.
Pontosabban Mr. Carltont nem tartotta elég fontosnak.
Az öreg professzor hírhedten maradi volt, még mindig úgy tanította a történelmet, ahogyan az ő tanárai tették azt majd’ fél évszázaddal ezelőtt. Pedig azóta jóval többet tudtak meg a történészek, elég csak a marúbiai sivatagban végzett ásatásokra gondolni, amely kétségbe vonta az ország Tassau irányában támasztott követeléseit. De Mr. Carlton ragaszkodott a régi adatokhoz, a régi térképekhez, a régi elméletekhez.
Spencer nem is értette, miért taníthat még az öreg professzor. Már rég nyugdíjazni kellett volna, hisz már ő is csak a múlt egy darabja.
A katedrán Mr. Carlton végre összeszedte a papírjait és belegyömöszölte kopott, barna aktatáskájába.
– Attól függetlenül, hogy nincs időnk részletesen kitérni rá, a vizsgán természetesen előfordulhatnak kérdések a polgárháborús időszakról is. Az önök szorgalmára bízom a felkészülést, a használható könyvek listáját kifüggesztettem a faliújságra. A vizsga időpontjáról időben fogom tájékoztatni önöket. Végezetül pedig itt vannak a múlt héten írt tesztek eredményei. Miss Wick – nyújtotta át a köteg papírt egy lánynak az első sorban –, legyen szíves.
A lány buzgón felpattant, és elkezdte kiosztani a teszteket, közben a tanár felkapta a táskáját és igyekezett minél hamarabb elhagyni a termet. Spencer egy pillanat alatt összeszedte a cuccait, és a lány mellett termett.
– Sally, kikeresnéd az enyémet gyorsan? – villantotta rá a legelbűvölőbb mosolyát. – Sietek…
– Ahogy mindenki más is – vetette oda a lány.
Spencer bosszúsan húzta fel az orrát. Hiába, sosem volt a lányok kedvence. Magas volt ugyan, de vékony, kék szeme fénytelen, már-már szürkébe játszott, piszkosszőke haja pedig minden erőfeszítése ellenére mindig rendezetlen szénaboglyaként meredezett a feje tetején. Gyerekkorában anyja sokszor mondogatta, hogy kiköpött apja. Akkoriban még valóban úgy tűnt, felnőve olyan lesz, mint Harold Davis, aki után még tavaly nyáron is megfordultak a nők a tengerparton, noha már elmúlt ötven éves. Apjának bronzbarna bőre, mézszőke haja, búzavirágkék szeme és sportos testalkata csak úgy vonzotta a tekinteteket. Hát ha még tudták volna, hogy sikeres orvos, aki csak a tavalyi évben három kitüntetést is kapott a kutatásaiért!
Felnőve Spencer csak halovány mása lett apjának. Ha sokáig nézte magát a tükörben, és kissé hunyorítva félrefordította a fejét, akkor sokkal jobban hasonlított rá. Persze ilyet rég nem csinált már. Tiniként még mindent megadott volna, hogy olyanná váljon, mint Harold Davis, az orvosira is beiratkozott, de tanulmányait már nem kezdte meg. Az az utolsó, egyetem előtti nyár sok mindent megváltoztatott Spencerben.
Például már nem vette annyira a szívére, ha elutasították.
– Akkor segíthetek kiosztani? – próbálkozott újra. – Nyilván te is sietsz.
Sally elgondolkozva mérte végig a fiút, de szarkazmusnak nyomát sem érezte a szavaiban, így hálásan elfogadta a segítségét.
Spencer elégedett mosollyal vette át a papírokat.

***

– Tanár úr! – Mr. Carlton már félúton járt az irodája felé menet, amikor meghallotta Spencert. – Mr. Carlton, kérem, kérdezni szeretnék valamit!
A professzor megpróbált úgy tenni, mintha nem hallott volna semmit, és felgyorsította lépteit, de közel negyven kiló túlsúlyt cipelve nem vehette fel a versenyt egy huszonéves fiatalemberrel. Spencer pont az irodája előtt érte be, Mr. Carlton hajszálnyival késett le arról, hogy beslisszoljon az ajtón.
– Igen, Mr. Davis? – szűrte a fogai közt. – Miben segíthetek?
– Klaus Weinhoffról lenne szó.
– Tessék? – kérdezett vissza a tanár ingerült értetlenséggel.
– Pontot vont le amiatt, mert azt írtam, feltételezhetően Klaus Wienhoff volt az értelmi szerzője a mészárlásnak Whusakirban – felelte Spencer, aki majdnem egy fejjel magasabb volt a professzornál. Nyugodt, kissé fölényes arckifejezéssel nézett le rá, amitől olybá tűnt, mintha itt ő lenne a tanár, Mr. Carlton pedig a tudatlan diák.
– Így van – erősítette meg a tényt Mr. Carlton elvörösödve, és a fiúval mit sem törődve benyitott az irodájába.
– De uram! – késztette újra megállásra Spencer. –  A legújabb kutatások szerint Weinhoff írta azt a levelet, ami arra sarkallta Scherzingert, hogy elkövesse...
– A legújabb kutatások eredményeit az Akadémia még nem hagyta jóvá! – vágott közbe dühösen Mr. Carlton. – Így is a magáé lett a legjobb dolgozat, mit akar még?
– Száz százalékot a dolgozatomra – jelentette ki határozottan a fiú. Mr. Carlton elkerekedett szemekkel nézett rá. Szólásra nyitotta a száját, majd becsukta és újra kinyitotta. Spencer egy pillanatra megsajnálta, komolyan attól félt, hogy a professzor a felháborodástól még talán szívrohamot kap. Aztán arca veszített színéből, már-már egészségessé halványult, legalábbis önmagához képest.
Vizenyős tekintete megadásról árulkodott.

***

Spencer Davis könnyű léptekkel tartott a lift felé. Elégedett mosoly ült az arcán. Nem is lehetett másként, hisz fejben máris a kiselőadás legfontosabb pontjait szedte össze, amit a Weinhoff-levélről fog írni hétfőre. Ugyan Mr. Carlton nem mondta ki szó szerint, de finoman utalt rá, hogy ha nem talál kivetnivalót a szorgalmi feladatában, akkor az arra kapott osztályzat bőven ellensúlyozza a 95%-os dolgozatát.
Erre Spencernek szüksége is volt, ha kitűnő évet akart zárni. Tavaly egyetlen tantárgyból vizsgázott 89%-ra, az összes többi eredménye bőven 90 felett volt, az apja mégis megvonta minden járandóságát az egész szünidőre. Ráadásul folyton azt hallgathatta, hogy a testvérei bezzeg sosem hoztak haza ilyen rossz jegyeket, noha orvosira és jogra jártak, nem pedig holmi mezei történelem szakra.
A lift előtt már jó páran várakoztak. Látásból ismerte néhányukat, az egyik srác szintén történelem szakos volt, a hirtelenszőke bombázó pedig, aki elmélyülten fecsegett valakivel telefonon, média szakra járt. Azt a rasztahajú pasast is látta már párszor, aki legalább harmincnak nézett ki, és Spencer elképzelni sem tudta, mit keres egy ilyen alak az egyetemen. Legutóbb a mosdóban futott össze vele, és a füves cigi füstje annyira megülte a helyiséget, hogy Spencer inkább egy emelettel feljebb könnyített magán. Most is összetéveszthetetlen marihuána-szag áradt belőle, és mivel amúgy is túl sokan várakoztak már a mindössze nyolcszemélyes liftre, Spencer úgy döntött, nem zsúfolódik be Rasztasrác mellé. Rövid ideig szemezett a lift melletti lépcsőházzal, de nem volt kedve négy emeletet sétálni lefelé. Behúzódott inkább egy ablakmélyedésbe, nekidőlt a falnak, majd előkotorta a zsebéből a telefonját és a fülhallgatóit.
Amikor megérkezett a lift, csak intett a többieknek, hogy menjenek nyugodtan, és újra belemélyedt kiselőadásának sebtében lefirkantott vázlatába. A szeme sarkából látta meg a közeledő lányt, de a fülében üvöltő zene miatt nem hallotta, mit mond. A lány gesztusaiból hamar rájött, mit szeretne, de az a pár másodperc tétovázás is elég volt, hogy túl későn lépjen oda megállítani a bezáródó liftajtót.
– Bocs, ez nem jött össze – mondta a lánynak, és kivette az egyik fülhallgatót, csupán az udvariasság kedvéért.
– A büdös francba! – szitkozódott a lány lihegve, és nyitott tenyérrel dühösen rácsapott a szürke acél ajtóra. – Nem tudod, mennyi az idő? – fordult Spencerhez.
– Negyed öt múlt – felelte a fiú, fülhallgatóját még mindig két ujja közt tartva. Nem állt szándékában hosszasabb beszélgetésbe bonyolódni senkivel, ez a lány pedig nem volt eléggé szimpatikus ahhoz, hogy semmiségekről fecsegjen vele a lift érkezéséig, ahelyett, hogy a dolgozatán dolgozna. Agyának egyik fele még mindig azon probléma megoldásán dolgozott, hogyan írhatna Klaus Weinhoff munkásságáról reális, semmit sem elhallgató összegzést úgy, hogy ugyanakkor ne érződjön, mennyire megveti az elmúlt évszázad legnagyobb diktátorát.
– Picsába! – ütötte meg újra az ajtót a lány, most ököllel. Tétován körülnézett, közben végigmérte Spencert is, majd úgy tűnt, elhatározásra jutott. – Nem érek én rá erre – motyogta az orra alatt, majd sietve elindult lefelé a lépcsőn. – Azért kösz, hogy megpróbáltad! – hallatszott még a lépcsőfordulóból. Spencer visszatette a fülhallgatóját, és ismét belemerült a jegyzeteibe.
Két oldallal később megérkezett a lift, és Spencer elégedetten nyugtázta, hogy egyedül teheti meg a négyemeletnyi utat. Könnyed léptekkel szállt be, majd mikor megfordult és feltekintett, az ablakon keresztül olyan látvány tárult a szemei elé, amitől egy rövidke pillanatig azt hitte, Sherzinger tábornok pokla kelt életre odakint.
Az egyetemtől a tengerpartig másfél mérföldnyi szélességben a Janvale-i Tudományok Parkja húzódott, ami otthont adott többek közt az obszervatóriumnak, egy botanikus kertnek, két múzeumnak, és egy kisebb vadasparknak is. A park fái fölé most sűrű fekete füstoszlopok hajoltak, melyeket a park melletti lakótelep házai okádtak magukból. Apró fekete pontok közeledtek az égen, és nőttek egyre nagyobbra, míg repülőgépekké nem váltak, alattuk a városban és a parkban tűzrózsák nyíltak, néhány másodperc alatt sötéten elhervadtak és csak az ég felé kígyózó füst maradt utánuk.
Spencer bénultan állt, a fülébe üvöltött a zene. Kezéből lassan kicsúsztak a jegyzetei. Remegő ujjakkal nyúlt a fülhallgatója után. Lehullt a burok, és a káosz hangjai utat találtak hozzá: robbanás, távoli sikolyok, fegyverropogás, a repülőgépek folyamatosan erősödő zaja, mely szinte elviselhetetlenül hangos lett, mire közel értek az egyetemhez. Spencer egy rövid pillanatig biztos volt benne, hogy egyenesen nekirepülnek az épületnek. Nem hallotta a lift halk csilingelését és nem értette, miért szűkült össze hirtelen a látótere. Pont akkor csukódott be az orra előtt az ajtó, amikor a repülők elhúztak a feje felett. A lift alig érezhető zökkenéssel elindult lefelé, és Spencer végre magához tért. Az épület enyhén megrázkódott, majd az egész fülkét betöltötte a lefelé zuhanó bombák süvöltése.
Spencer akkor fogta fel, hol is van tulajdonképpen. Ijedten nézett fel a lift kijelzőjére: a harmadik emeletnél járt.
A robbanás hatalmasat taszított a fülkén, és bár Spencer számított hasonlóra, mégsem volt eléggé felkészülve rá. Arccal csapódott neki a lift oldalának, azonban nem volt ideje sajgó orrával foglalkoznia, mert alig tért magához az ütés okozta fájdalomból, a padló mintha eltűnt volna a lába alól, teste enyhén megemelkedett.
A fülke zuhanni kezdett.