A tavalyi TAI elég zűrösre sikeredett nekem, melóhelyen húsvét előtti hajtás, magánéleti válság, és közben még készülhettem a költözésre is, tehát nagyon úgy nézett ki, nem leszek időre kész. Végül, ha jól emlékszem, percekkel a határidő lejárta előtt küldtem el a Nyuszinak a novellámat.
Nagy reményekkel álltam tehát neki az idei TAI-nak, mert minden akadályozó tényező ellenére nagyon élveztem az előzőt, és talán titkon kicsit reménykedtem, hogy a tavalyi fiaskót kiküszöbölhetem egy jól megírt, és időben leadott novellával.
Azonban ember tervez, Isten végez.
De jöjjön a kérdéses kérés:
"A főszereplő lányt gyerekként az osztálytársai borzalmas lelki terrorban tartották. Amit felnőttként – legalábbis azt hiszi – sikerült feldolgoznia. Viszont amikor az őt legjobban gyötrő fiú a szomszédjába költözik, a régi sérelmek újra felszínre törnek, és a lány fejében komolyan megfordul a bosszú gondolata.
– A műfaj itt is szabadon választott.
– A végkifejlet akármi lehet, azon kívül, hogy kibékülnek, egymásba szeretnek, és minden rózsaszín.
– Magyar környezetnek itt is örülnék."
A történet megírására öt hetem állt rendelkezésre, ebből csaknem két hetet a tervezgetésre fordítottam, egyrészt mert úgy gondoltam, bőven van időm kényelmesen megírni, másrészt meg bármennyire is vonzónak, érdekesnek és könnyen megírhatónak tűnt elsőre, az ajándékozottam két kikötése alaposan feladta nekem a leckét.
Először is: sosem írtam még magyar környezetben játszódó történetet. Persze, ez nem volt kötelező, de teljesen meg akartam felelni a kérés megírójának, így hát elkezdtem neveket agyalni, és bármilyen nevetséges is, de ez napokig eltartott nekem :) Nem tudom, ki hogyan van vele, de bármilyen nevet választottam ki, mindig eszembe jutott egy ugyanilyen, vagy hasonló nevű ismerős, rokon, régi barát, osztálytárs, ésatöbbi, és akkor az már úgy nem volt jó. Nem baj, megbirkóztam vele, vannak már nagyszerű névgenerátorok ;)
A második kemény dió, amitől napokig megrekedtem az ötletelésben, hogy ne legyen romantikus végkifejlet. Aki ismer, vagy olvasott tőlem bármit is, az tudja, hogy már-már betegesen romantikus vagyok, szóval bevallom, ez is elég hosszú időre megrekesztett az ötletelésben.
Aztán amikor már minden a helyére került, és nekiállhattam volna megírni (még mindig volt három hetem hátra), beütött a bárányhimlő. A kislányom ekkor már túl volt rajta, ő elég könnyen kiheverte, de megtörtént az, amire egyikünk sem számított: elkapta a párom is. Negyven fokos láz, gyulladt, vörös foltok (nem, még véletlenül sem pöttyöcskék) testszerte, amik nem viszkettek - fájtak. Épp csak hogy elkezdtem volna aggódni érte, amikor a kisfiam, aki az apjával együtt esett bele a himlőbe, egyik éjjel sírva ébredt, hasfájásra panaszkodott, majd vért hányt. Mondanom se kell, egy óra múlva már a kórházban voltunk, ahol eltöltöttünk négy, kellemesnek éppenséggel nem mondható napot. Sosem gondoltam volna, hogy egy egyszerű bárányhimlő a fiamnál ilyen szövődménnyel fog járni.
Persze a mulatság még nem ért véget: alig jöttünk haza a kórházból, két nap elteltével mehettünk vissza, immáron rotavírussal, amit a fertőzőosztály orvosa szerint pont náluk kapott meg az előző ott-tartózkodásunk ideje alatt. És hogy a jóból nehogy elég legyen: ismét csak egyetlen éjszakát töltöttem otthon, mert mehettem vissza a kislányommal.
Közel két hetet töltöttem kórházban, és nem kívánom senkinek. Nem azért, mert kényelmetlen volt a gyerek mellett összehúzva magam, vagy éppen támla nélküli széken aludni, vagy mert a mellékhelyiséget és fürdőt csakis végszükség esetén használtam, ugyanis az állapota alapos félelemre adott okot, hogy én is elkaphatok valamit. Hanem mert attól pokolibb dolog nincs a világon, ha betegnek látod a gyereked - amikor a mindig pirospozsgás arca hamuszürke, és ereje sincs tiltakozni az ellen, hogy már negyedszerre szúrják meg, mert annyira kiszáradt, hogy nem találják a vénáit sem, és hogy napokig kapja az infúziót, te pedig könyörögsz, hogy lenyeljen egyetlen falatot, vagy igyon egyetlen kortyot.
Bevallom, ebben a helyzetben a TAI-t és a közelgő határidőt a hátam közepére sem kívántam - elnézést kérek mindenkitől, aki sok munkát fektetett a megszervezésébe, és az ajándékozottamtól is, de nem tehetek róla.
16-án, szerdán jöttünk haza (határidő április 18. 17:00 volt), és akkor a történetem még csak másfél oldalnál járt. Másfél olyan oldalnál, aminek a felét végül törölnöm kellett és újraírni, szóval gyakorlatilag a semmivel volt egyenlő. Emellett kimondhatatlanul kimerült voltam, mind testileg, mind érzelmileg, legszívesebben két teljes napot átaludtam volna.
Végül csak kerek egy napot késtem, és péntek helyett szombaton délután öt óra előtt pár perccel postázhattam Xwoman-nek a kész novellát.
És tudjátok, mit? Végül piszkosul élveztem megírni. Persze volt benne jó adag idegeskedés és izgulás, de az, hogy a TAI végül nem csak egy púp volt a hátamon, hanem egy izgalmas kaland, köszönhető mindazoknak az embereknek, akik hihetetlen megértést tanúsítottak irányomban ebben az időszakban, pedig a legtöbbjükkel még sosem találkoztam és csak az éteren keresztül ismerjük egymást.
Nem sorolok fel most neveket, egyrészt mert baromi hosszú lenne a lista, másrészt meg mert félek, hogy valakit kihagynék. Ehelyett úgy állecuzammen köszönöm mindenkinek, aki akár csak egyetlen szóval is biztatott, vigasztalt, támogatott, segített (gyakorlatilag az egész Mazsinak <3)
